Borsod-Abaúj-Zemplén megye, mint nevéből is kiderül több történelmi vármegyénk részeinek egyesítéséből jött létre. Ennek megfelelően számos néprajzi csoportot, tájegységet is magában foglal.

A Felvidék és az Alföld határvidékén fekvő terület katolikus lakóit a környező reformátusok "matyók”-nak csúfolták. A gúnynév mára becézővé finomult. A három matyó település, vagyis Mezőkövesd, Szentistván és Tard lakossága ma már azon vitatkozik, hogy melyikük az „igazi matyó”. Az elnevezés a Mátyás név Matyók formájú becézésére vezethető vissza. A hagyomány szerint azért sok itt az ilyen keresztnevű férfi, mert így emlékeznek meg Hunyadi Mátyás királyról, akitől első városi kiváltságaikat kapták.

A török hódoltság alatti pusztulást, menekülést és visszatelepülést követően a matyó falvak jómódra tettek szert a környéken lévő, akkor még lakatlan területek bérletével, amelyeken jól jövedelmező marhatenyésztést folytattak. E lehetőség megszűntével a jómód is eltűnt, de annak emlékéből származó büszke öntudatuk arra késztette a matyókat, hogy a reprezentatív külsőségek fenntartásával, hangsúlyozásával és gyakran túlzásba vitelével igyekezzen megőrizni az egykori gazdagság látszatát. Ez vezetett a híres-nevezetes matyó népviselet kialakulásához is, amelynek anyagi, financiális hátterét idegen földön, az Alföldön, vagy a mezőföldi uradalmakban végzett summáskodással, gyakran fél évig is eltartó, bérért és terményrészért vállalt idénymunkával kellett előteremteniük. Ennek a helyzetnek a visszásságával, a „cifra nyomorúsággal” maguk is tisztában voltak. Azt mondogatták, nem kevés öngúnnyal, hogy: „hadd korogjon, csak ragyogjon!”.

A matyók népi kultúrája átmenetet képez a felvidéki palócoké és az alföldi népcsoportoké között. Településrendjük és viseletük inkább dél felé, míg egykor nagycsaládokba és hadakba rendeződő társadalmi életük, folklórjuk inkább észak felé mutat.

Tokaj-Hegyalja földrajzi vidékek, történelmi országrészek és néprajzi tájak határán fekszik. Az Alföldi Felső-Tiszavidéki része itt találkozik a Felvidékkel, a Partium erdélyies kultúrája az Északi Középhegységgel. A török hódoltság idején a terület a Habsburg királyi Felső Magyarország, az Erdélyi fejedelemség és az Oszmán Birodalom határvidéke volt. Itt haladtak át a Bécset Moldvával, a Balkánt Lengyelországgal összekötő kereskedelmi utak.

A Hegyalját messze földön híressé tevő szőlőművelés az Árpád-korban beköltözött vallon-francia telepesek hagyatéka, de valódi, európai jelentőségre csak a 15. századtól jutott, a korábban vezető helyzetű szerémségi borvidék török uralom alá kerülése folytán.

Hegyalja határvidéki jellegének köszönhetően itt volt a Habsburg-ellenes kuruc szabadságküzdelmek központja is.

A Felvidék legnagyobb részét benépesítő palócság több kisebb néprajzi csoportra tagolódik. A Palócföld jellegzetes központi tája a Bél-medence vidéke Bélapátfalva központtal. Jóllehet a palóc terület kiterjedése vitatott, Bélapátfalvát joggal tekinthetjük a népcsoport bölcsőjének. A történelmi hagyomány szerint Szent László fogságba esett kun kalandozókat telepített le ide, s az ő megtérítésükre alapította az itteni apátságot. Egyes kutatók szerint ők voltak a későbbi palóc népcsoport ősei. Mások szerint a palócok a honfoglalókkal érkezett kabar törzsek leszármazottai.

A palóc név szláv eredetű („polovec”), síksági nomád népet jelöl. Később sokáig elutasított gúnynév volt. A helybelieket jellegzetes tájnyelvük miatt nevezték így az Alföld lakói, ahová aratni és más idénymunkára jártak, hogy kiegészítsék sovány földjeik termését.

Fő megélhetésüket az erdővel kapcsolatos munkák, a fejős juhászat és a környező bányák, ipari üzemek biztosították.

Néprajzi körökben máig vita folyik arról, hogy a Barkóságnak nevezett tájegység népe a palócok egyik legjellegzetesebb ága, vagy éppen ellenkezőleg, azoktól elkülönülő, sajátos etnikai csoport. Maga a barkó név a múltban lekezelő árnyalatú gúnynév volt.