Pest-Pilis-Solt-Kiskun megye nevéből is kivehetően nem történeti-kulturális, hanem csak politikai-közigazgatása egység, közepén ráadásul Budapest székesfővárossal, ami nagyban befolyásolta és befolyásolja lakói életét. A megye területén több magyar és nemzetiségi népcsoport is osztozik.

Észak-kelet felől a fővárosig húzódik a palócság egyik nyúlványa, a Galga-mente. Ez a táj a palócságon belül is a különösen hagyományőrző vidékek közé tartozik. Az idősebb asszonyok szinte napjainkig megőrizték jellegzetes viseletüket, amelyben talán az is szerepet játszott, hogy a budapesti piacokon ez a ruha „márka-garanciát", jó minőségű, friss falusi árút is jelentett. A Galga-mentén elterülő falvak már sok alföldi jellegzetességet mutatnak, de népdalaik, táncaik, viseletük a palóc csoportok közé sorolja őket.

A fentiek többé-kevésbé elmondhatók a Tápió-mentéről is. Itt talán erősebben érezhető az alföldi hagyomány, elsősorban a jász kultúra hatása.

A fővárost másfelől övező tájakon nem beszélhetünk ilyen egységes néprajzi csoportokról. Az itteni falvak egy-egy létező néprajzi vidéknek (Mezőföld, Kiskunság stb.) közigazgatásilag Pesthez került települései.

Budapest tágabb környékén, a hegyekben és a síkvidéken egyaránt jellemző sajátosság a nem magyar eredetű népesség nagy száma, amely a 18. századi Habsburg udvari politika eredménye, amely a stratégiai fontosságú országközpontnak a „felszabadító háborúk" során szinte teljesen elpusztult területeire a rebellis magyaroknak megtiltotta a betelepedést. Így alakult ki a mai Budapestet körülvevő szlovák és német nemzetiségi falvak álló övezet.

A Duna mentén és környékén viszont a még a török időkben észak felé húzódott különböző délszláv csoportok (horvátok, szerbek, dalmátok) leszármazottai őrzik máig hagyományaikat.